2017. július 7., péntek

00. fejezet – A múlt fájdalmai
„Meg kell halnod egy párszor, hogy valójában elkezdj élni.” – Charles Bukowski

2011. szeptember 26.
Pontosan két év telt el a balesetem óta. Alig emlékszem valamire az egészből. A szüleim azóta sem engedik, hogy motorra üljek. Pedig ez az egy dolog volt a mindenem. Az én legnagyobb szenvedélyem. De ők folyton csak azt mondják, hogy nem vagyok elég óvatos. Pedig, a baleset sem az én hibámból történt. A szerpentines út már önmagában is elég sok odafigyelést igényel, de hogy még az előtte lévő napon az eső is elég sokat esett, az eddigieknél is nagyobb kihívást jelentett közlekedni rajta. Én pedig szerettem a kihívásokat. Cameron figyelmeztetett, hogy várjak még egy kicsit mielőtt elindulok, de én hajthatatlan voltam. Sosem hallgattam rá, lehet, hogy ez volt a vesztem, vagy a sofőr, aki a kanyarban megcsúszva pont felém száguldott és elsodort magával. De az is lehetséges, hogy mindketten rosszkor voltunk rossz helyen. Nem tudom. De akkor ott, egy részem legbelül meghalt. Talán ez vezethetett ahhoz, hogy már rengeteg dolgot máshogyan látok, mint azelőtt. A fejsérülésem miatt, s mert számtalan csontom eltört egy jó ideig mesterséges kómában tartottak. A felépülésem nem ment zökkenőmentesen. Nagyon sok ideig az sem volt biztos, hogy újra lábra tudok majd állni, és hogy a beszédem tökéletes lesz. Viszont, miután felébresztettek ezeknek nyoma sem volt, az orvosok azt hitték valami csoda történt. Azonban a baj csak később mutatkozott meg. A memóriám egy része megsérült, ez miatt nem emlékeztem a gyerekkorom egy részére, és néhány egyéb dolog is kiesett. Ezek sajnos nem csak haszontalan, hanem fontos dolgok is voltak, amik a mindennapi élethez kellettek. A nyelvtudásom, amit az évek során tökéletesítettem elég kezdetleges lett, és ez hatalmas hátrányt jelentett, mivel az anyanyelvemtől eltérő teljesen más országban élünk. A szüleim gondolkoztak a költözésen, de minden pénzüket a kezeléseimre költötték, plusz ott vannak még a mindennapi megéléshez szükséges dolgok, például az étel, a víz és az áram, amiket nem adnak ingyen. A rövidtávú memóriám, ami régen tökéletes volt, a baleset után cserben hagyott. Minden fontos dolgot, amit az adott napon megkell csinálnom, lekell jegyeznem egy kis papír cetlire, különben teljesen elfelejtem.  Azzal hitegetnek, hogy jobb lesz, hogy mindent visszatudnak állítani a balesett előtti állapotra, de én nem hiszek nekik. A szüleim mégis nap, mint nap reménykednek, hogy a sok pénz, amit az orvosoknak adnak, nem megy kárba, s egyszer csak jön majd az áttörés, és újra emlékezni fogok. Hiszen mind ezt mondják, de én úgy gondolom a fele sem igaz az egésznek. Két éve, hogy már teszt alany vagyok, de eddig nem történt semmi, ami elismerésre méltó lenne. Az doktorok azzal mentegetőznek, hogy ez egy új kezelés és elég kezdetleges, de meglesz az eredménye, kifog fizetődni a sok várakozás. Viszont a dolognak vannak hátrányai is. Mások optimisták ezzel kapcsolatban, de én nem. Én a valóságot látom. Csak egyetlen egy dologtól félek az egésszel kapcsolatban. Rettegek attól, hogy egy nap majd úgy kelek fel, hogy elfelejtek mindent. Minden dolgot, ami jelentett valamit, és minden embert, aki számított nekem ebben az életben.

2017. július 5., szerda